Emlékszem, költözésem előtti éjszakámon megfordult bennem, hogy ez lehet mégsem lesz életem ötlete.. Gondoltam most már talán tényleg feszegetem a Jóisten jóindulatát: eldobom virágzó társasági életemet, hogy aztán egyedül éldegéljek a rideg skót tengerparton… abban a reményben (már-már elvárással), hogy majd ott is boldog leszek.
Aztán amikor végeztem a pakolással, kiderült, hogy csak annak terhe nyomott ennyire… Az még mindig nem a kedvenc részem. Vannak ilyen minimalista ambícióim, és ilyenkor mindig elszörnyedve látom, mennyit halmozok fel, ha leállok pár hónapra. Nem tudom, reális-e, amit itt próbálok csinálni: egy bőröndbe belepasszírozni minden szettemet, bármit is hozzon az élet, ugyebár.. túrák, kemping, táncok, randik… ez ne tartson vissza. Igen… mégha feszülnek is a cipzárok, és fele tulajdonom egy charity shopban landol, ez akkor is egy teljesítmény.
A vonaton robogva már megint könnyűnek éreztem magam, megcsapott a kaland szele és örömmel konstatáltam, hogy derűm velem utazott, nem hagytam el a múltban. Emlékszem, arra gondoltam, nincs mitől tartani. Mindegy hányszor kezdem újra; ha teljes lényemmel, nyitottan érkezem, bárhol jól leszek.
És igaz is.. a kis falu, North Berwick, szerelem volt első látásra. Röviden még találkoztam a nővel akinek az életét jöttem élni (házára & kutyáira vigyázni), mindent megmutatott és átadta a kulcsokat. Amúgy szerencsém volt, egy totál csill idős hölgy, aki lelkemre bízta, hogy egyek-igyak meg bármit, amit találok, és semmi pánik, ha elhagyom a kutyákat, meglesznek...
Aznap este lementem a tengerpartra naplementét nézni, majd hazajöttem, raktam egy tüzet és egy pohár Brandyvel meditálgattam a lángokba meredve. Boldog béke szállt rám, és igazából ott töltött heteimet ez lengte végig.
Jól kijöttem ezzel a két kis ebbel, nagyokat sétálgattunk a tengerparton, aztán mikor dolgoztam, megtanultuk békén hagyni egymást. Azt be kellett látnom, hogy még túlságosan szeretem a munkámat és mindenféle személyes projektjeimet ahhoz, hogy drága időmből többet feladjak egy unalmában nyüszögő kutyának. De azért nekem is van szívem, és ilyenkor átfutott bennem, hogy milyen kemény lehet egy karriert építeni család mellett. Minden elismerésem.. Nekem most nagy igényem ez a rengeteg én-idő...
Kiderült még az is, hogy szeretek főzni, kertészkedni, kádban fürdeni, de még takarítgatni is(!?)… Csak mikor nyüzsi az élet: mindig van más ötletem. Kezdek rájönni, hogy ha én valamit nem szeretek, az gyanús. Talán csak épp nem passzolt a hangulatom a körülményekkel.. Mert mostanság belebuktam abba párszor, hogy egészen élveztem valamit, amit eddig lelkesen utáltam. Jópofa néha frissíteni az identitásunkat, és tudom, hogy nem könnyű, mert a környezet nem mindig hagyja. Ezért is szeretek időnként váltani..
Ahogyan ott éldegéltem egy új élethangulatban… az is üdítő felismerés volt, hogy ez a rettegett „macskás néni” szituáció valójában elég mennyei tud lenni. Nem ezen múlik ~ élni tudni kell.
Nekem régi álmom volt, hogy megtapasztaljam, milyen egy tengerparton éldegélni, és szerintem oly sokan azt képzeljük, hogy az maga a boldogság… Ám ez azért nem így működik: az ember a gondolatait így is- úgy is leviszi magával a naplementi sétákra... Ami viszont meggyőződésem, hogy a végtelen természet látványa hat a lélekre, megnyugtat és hozzásegít a hálás jelenléthez (ami szerintem a létező legjobb érzés). Sheffieldben is a nagy rétek kúrálták lelkemet és szellememet. Valahányszor kellett, kimentem, felnéztem, és úgy tudtam igazán könnyedén kapcsolódni magammal és a mindenséggel.
Éljen a végtelen ég,
arra mindig lehet számítani.
コメント