…A kettő voltaképp nem ugyanaz? Egyszer, már ki tudja honnan, eljutott hozzám egy gondolat, mely sokat oldott a hazához fűződő érzelemvilágomon. Így szólt: „az otthon az, ahol önmagaddá válsz”. Ezzel az itt élned, halnod kell mottó, melyet magyar tanáraim oly buzgón belém ültettek, egycsapásra kiszáradt. Ugyanis akkoriban már kezdett feltűnni, hogy minden nagyobb utazásomból egy új személyként léptem ki, régi önmagam egy jobb verziójaként. Felmerült bennem hát a kérdés, hogy akkor melyik is lenne az otthonom, ahol egykor kialakítottak, vagy, ahol ma leginkább önmagam lehetek? A régi környezetem néha nem is tudta egészen lekövetni a változásaimat, és ma is már-már kíváncsian viszem haza legújabb alkotásomat, hogy megnézzem, szétreped-e a műértő közönség mustrálása során. Mert ugye, a személyiség legjobb próbája, ha bedobjuk az eredeti (épp ezért) legprovokatívabb közegébe. Ott derül ki, mennyit is fejlődtünk igazán. Mostani otthonlétemnek egyébként egy izgalmas szála az volt, hogy feltúrtam a pincéből a rengeteg naplómat, azokat időrendi sorrendbe állítottam és elkezdtem olvasgatni az elejétől. Teljesen rájuk kattantam, magával ragadó és szokatlan volt saját, régi gondolataimban turkálni. Érdekes, hogy mennyire sokáig nem nyúltam ezekhez, és nem is értettem, miért írom, ha soha nem nyitom ki újra a régieket (ezt a kérdést sokszor fel is teszem). Szerintem mostanság értem csak lelkileg annyira stabillá, hogy élvezni és értékelni tudjam, hogy nekem így fel van jegyezve pszichém fejlődési görbéje.
Mivel az első kötetekben még egy 13 éves kiskamasz minden egyes gondolatát leírta, egy intenzív terápiás folyamatnak bizonyult ez a meghitt esti program. Kirajzolódott, például, hogy mi minden lappang lelkem mélyén már 15 éve, és milyen máig is érvényes ígéreteket tettem magamnak egy-egy esemény hatására. Mivel teljes részletességgel, frissiben leírok történéseket, most derül fény arra is, hogy mit szépített és mit torzított az agyam az évek során. Többek közt abszolút jól lehet követni, hogyan változnak baráti és családi kapcsolataim, hogyan alakul ki egy extrém perfekcionizmus és egy teljes testképzavar egy tinilány lelkében, és mindeközben, min mennek keresztül McLeod lányai. Ahogy telnek a kötetek, és hagyom el a kritikus kamasz éveket, elkezdem meghallani a pozitív visszajelzéseket és már alakul bennem egy kis önszeretet, formálódik egy könnyedebb, optimista életszemlélet. 14 évesen már találkozom azokkal a szavakkal és elméletekkel (optimizmus, flow, romantika) melyek azóta is átlengik az életemet, és egy ponton megfogadom, hogy a jóra fókuszálok a naplóimban is, hiszen „ki akarná visszaolvasni azokat a sötét irományokat?!” (…hát én mondjuk, 15 évvel később). A naplóim is ilyen lalaland jellegű romantikus lányregényekké változnak, könnyű olvasni őket, csak épp terápiás szempontból haszontalanok. Viszont onnantól már úgy élem a napjaimat, hogy gyűjtöm mindazt, ami szép, jó, és vicces, hogy erről írhassak esténként, és ez a döntés elég egyértelműen formálta azt, ahogy ma látom a világot. Jól esett múltam szálait újra szőni, és ez a program sokat adott (és nagyon is passzolt) magyarországi életélményemhez.
Bárhol is találom magam, szeretem megadni a módját és megérteni ott létem éppen aktuális lényegét. Talán ezért is kezdtem írni: szeretem narrálni, hogy mi miért történik és miket tanulok éppen. Így hát a célom általában az, hogy megéljem, amit egy hely számomra tartogathat, és ennek nálam három rétege van. Az első természetesen az emberi kapcsolataimra épül, mely magyar heteimben azt jelentette, hogy elkavartam pár esküvőre, behoztam néhány barátságomat, megbugyorgattam egy-két új csecsemőt, de kihasználtam ezt a remek „épp itthon vagyok” kártyát még arra is, hogy felvegyem a kapcsolatot távolabbi rokonokkal, akikre kíváncsi voltam… ;)
A második réteg a helyi adottságok értékeléséről szól. Ilyenkor el kell mennem megnézni kedvenc helyeimet a kedvenc szögeimből, lelkes turista szellemben kell jelen lennem, hogy ahol lehet, meglássam az ország szépségeit. Ennek jelentőségére akkor jöttem rá, mikor egy év izgalmas, nyelvi kihívásokkal teli francia élet után vissza kellett költöznöm Szegedre, hogy befejezzem az egyetemet. Rám tört egy enyhe poszt-erazmusz depresszió, mikor megérkezem és konstatáltam, hogy minden bokrot ismerek. Aztán úgy gondoltam, hogy ha azzal a hozzáállással próbálnék meg itt lenni, amivel külföldön voltam, talán átlendülhetnék ezeken a nehéz érzéseken. Belevetettem hát magam a helyi életbe, a Tiszavirágzástól kezdve a Ferences Paprika Fesztiválig mindenhol ott voltam, buzgó kíváncsisággal, heteken át. A Szegedi TV-s egyszer le is szólított, azt hitte a városnak dolgozom, annyi helyen látott. Ezzel a stratégiával tényleg beindult bennem a lendület és a szeretet a helyi életem és helyzetem iránt. Ez is egy bizonyíték arra, hogy annyi a világ, amennyit beletöltesz… És ez átvezet a tapasztalás harmadik rétegére. Hogy minőségi és mély legyen egy földrajzi élmény, van egy módszerem, melyet kultúr-hangulat festésnek neveznék. Ezt én mindig is csináltam, mert bár élénk a fantáziám, kell neki a matéria, amivel dolgozhat. Ez annyit jelent, hogy például Toszkán heteimben Bochellire kattanok rá, Barcelonában szalszázni tanulok, Angliában pedig nézem az esőt és iszom a tejes teákat. Ez hazai vizitjeimre is érvényes: otthon akkor érzem a bensőséget, ha például retró magyar dallamokra, egy fröccsel kezemben lógathatom lábamat a Balatonba, mert ilyenkor a kultúra lelkemhez legközelebb álló részeivel sikerült kapcsolódnom. Kis önismerettel és kíváncsisággal szerintem bármit személyessé tehetünk. Mikor készülök egy országba, nem csak olvasgatok róla, de megnézek pár ott játszódó filmet, melyek tudom, hogy pozitívan csengnek a lelkemben, és letöltök zenéket, melyek nekem a helyi hangulatot tükrözik. Egész más érzés egy párizsi séta francia sanzonokat hallgatva, friss Amelie filmképekkel a fejemben, naplemente filteres szemüvegemen át. Lássuk be, a modern városi turizmus nem könnyíti meg ezt nekünk: sok hely, amihez ma már könnyen hozzáférünk, csak az extra tudás és képzelet által fogja nekünk megadni az élményt, amire vágytunk. Másfelől azt is érdekesnek találom, hogy én mit hozhatok egy adott kultúrába. Mikor Magyarországra látogatok, azt érzem, van bennem egy (nálam speciel külföldről hozott) könnyed közvetlenség, és egy rövidke otthonlét nem is elég arra, hogy teljesen visszakapcsoljak a helyi módiba. Örülök, amíg tart ez a lendület, ezért szórakozom ezzel a BKVn vagy a Fornetti árusnál is, mert tisztán emlékszem arra is, milyen ezeket a hétköznapi párbeszédeket lelketlenül vagy szorongva tolni. Feltűnt már, hogy majdnem mindenkit ki lehet zökkenteni, ha nem próbálod meg tükrözni a hangulatukat? Vagy leblokkolnak, vagy egyébként roppant sok szeretettel és humorral reagálnak, de mindenképp érdemes kihasználni ezeket a lendületesebb pillanatainkat. Az öcsém erre beszólna, „Read the room” mikor túl lelkes vagyok reggel a konyhában, rá már pont nem hat (szerinte). De volt néhány jó momentumom, egyszer például stoppoltam, melyből kisebb karrier-coaching lett: a 10 perces út végére felregisztráltuk a sofőrömet LinkedInre. Este írta, hogy nagyon köszöni (hogy felvehetett?!), feldobtam az egész délutánját. Igenis, az emberiségnek szüksége van a frissességre, a ragyogásra, és mindenki csak maga találhatja meg a forrást, melyből ezt merítheti… mindenki javára. Nekem most épp attól van ennyi életenergiám, hogy szállhatok a széllel, és feltöltenek az új élmények, tapasztalatok, és a bennük rejlő önismereti mérföldkövek. Ám van még egy trükköm, ha egy helyben találnám is magam: megtaláltam, mi az az öt dolog, melyekből, ha beiktatok a napomba, elégedetten alszom el. Azóta, mintha lenne egy kézikönyvem önmagamhoz. Ha azt érzem üres vagy lapos az élet, valószínűleg aznap mindegyik elmaradt: az edzés, a meditáció, az alkotás, a természetjárás, és a tánc. Egy kedves mentorom, aki hasonló mentalitással éli életét, mondta, hogy idővel, meglátom, nem a hol, hanem a ki szolgál majd utazásaim iránytűjeként. Ausztráliából elment hátizsákkal Chilébe, beleszeretett egy helyi túravezetőbe, és követte Buffaloba, mert annak éppenséggel ott volt egy fia. Ott ismerkedtünk meg 20 évvel később, az egyetemen volt tanárom, és életre szóló barátságban járunk. "Digitál nomád" életem első hónapjaiban én is pörgettem a földgömböt és töprengtem, hogy mikor merre kéne haladni. Csak most kezdem érteni, amit mondott: rettentően élvezem, hogy micsoda emberekkel, milyen módokon hoz össze a sors, és őszintén szólva, ehhez az élményhez képest szinte mindegy, hogy hol vagyok.
Már a repülőn ülök, irány Ciprus, Anglia, Skócia… mindenütt várnak már barátok, akiket szeretek. Jó hetek jönnek, ám lehet, hogy mostanság be fog rekedni az ihlet, egyrészt, mert sokan vesznek majd körül, másrészt, mert felkért az ég néhány romantikus szerepre mostanság. Azért gyanítom, hogy ez zűrt fog okozni a kreatív rendszerben, mert legutóbb mikor véget vetettem egy szép kis brit románcnak, annyi érzelmi energiám szabadult fel, hogy nekiálltam blogot írni… és ez lett belőle.
Kellemetlen. Még az a szerencse, hogy a grafikai teljesítményem nem követi szívem hullámait. Előre is elnézést kérek... gondolom gyűjtöm az anyagot egy intimebb romantikus regényhez, melyet kiadok egy nap, mikor már nem számít. Ám nem kell izgulni értem, kifejezetten jól vagyok. ;)
Comments