„Szállok a széllel… amíg valami vagy valaki el nem kap”… ...mondogatom mindig, mikor kérdezik tőlem, mi is a terv. Ugyanakkor bevallom, a kezdetek óta bennem van a kérdés, hogy vajon eljön-e a pillanat, mikor azt érzem, készen állok megállni. Hiszen, ha bárhol lehetek, honnan tudnám, hogy ott vagyok, ahol lennem kell? Az ezernyi szempont közül mi alapján választ az ember egy helyet, ahová jó szívvel befészkeli magát?! Első nomádkodó hónapjaimban rám tört, hogy bizony nem is olyan egyszerű ez a végtelen szabadság. Addig tűnik olyan könnyűnek, amíg nincsen. Vágyunk rá, ám tudjuk-e valójában, hogy pontosan mit kezdenénk vele? Hamar arra jutottam, hogy ezt agyból nem lehet csinálni. Kínomban végül elkezdtem a szívemre hallgatni, és azóta teljesen egyértelmű, mikor, hol kell lennem. Visszatértem hát Britanniába: tisztában vagyok vele, hogy ez útinaplóm szempontjából nem akkora csavar. Viszont azt érzem, nem is volt sok választásom… a hosszú, kalandokkal teli nyár alatt számomra teljesen egyértelművé vált, hogy itt a helyem. Másrészt meg ha belegondolunk… óriási mozzanat ez egy nomád lélekben. Mikor már az identitásom részévé vált a vándorlás, a kíváncsiság, a komfortzóna feszegetés… és erre azt mondja a főnök, lépjünk vissza három mezőt. Mint a társasjáték kígyós csúszdája után, döbbenve állsz: te nem gondoltad, hogy egyszer megint itt leszel. Ám amit elfelejtettem közben, hogy ez a társasjáték sehová nem vezet. Ha valami, akkor ez az, amit csakis az út izgalmáért éri meg játszani. És ami a legjobb, hogy bizony ezt bármikor abba lehet hagyni, élményekkel gazdagodva mámorosan megpihenni. Sokáig támaszkodhattam a véletlenekre, vágyakra és megérzésekre, hagytam, hogy fújjon a szél. Ám azt érzem, földrajzi kíváncsiságom végre szunnyad, és más tényezők befolyásolják az időjárást. Mikor egy olyan helyre sodor az élet, ahol már jártam, az azt jelenti, ott még dolgom van. Ráadásul, ha ilyenkor még béke is van bennem, tudom, hogy, ki tudja meddig, de otthonomra leltem. Milyen rendkívüli szerencse, hogy ekkora szabadságban nézelődhetek… egészen addig, míg nem jelentkezik lelkemben a bizonyosság, hogy megérkeztem. Azt viszont tudom, hogy nálam ez azért alakulhatott így, mert mindig tudtam, hogy szívem joga vándorolni, ha úgy hozza az élet. Igaz ez földrajzi, szerelmi, és karrier utamra is, hálás és optimista természet vagyok, nem ugrok ki egykönnyen abból, ami jó. Értékelem, ha ad az élet egy jó lehetőséget arra, hogy megálljak, de ha valami már kreatív erőfeszítéseim ellenére sem működik, és nem szolgálja többé a fejlődésemet, tovább állhatok. Talán a legnagyobb kincs ezen az úton a választásainkban rejlő önismeret lehetősége, maradunk vagy megyünk, sokat árul el rólunk. Megtanulhatunk élni, járni és kelni, egyszerre hálás és nyitott szívvel. Tudni mire vágyunk, de örülni annak, ami van, és kíváncsi lélekkel szemlélni, hogy ad-e az ég jeleket, hogy hogyan lehetne ez még ennél is jobb. Ez szerintem az Élet Játéka. Ezt az őszt is Angliában kezdtem, természetesen Sheffieldben. A ciprusi társaságommal mentem „haza”, nem is volt ez kérdés. Bár egész nyáron alakult bennem a vágy, volt már olyan, hogy visszatértem valahová és mégsem éreztem, hogy ott a helyem. Tehát meg kellett néznem, hogy milyen ott újra, ezért egy kis ízelítőt ütemeztem be. Bázisomként ismét Buddhista barátaimat választottam, kicsit rendbeszedtem a grafikai megjelenésüket, ők meg a lelkemet. Ezen túl is elég intenzívre sikerült ez a négy napos vizit: roptam a swinget, róttam az őszi réteket, de véletlenül négy igen felejthetetlen randevún* is részt vettem…
*igen, mind ugyanazzal a férfival
Ám tova kellett szállni, mert Anglia örök riválisa, Skócia is beleszőtte magát nomád lelkembe az elmúlt évben, így annak is kellett adni egy esélyt. Ismét ott találtam magam a tengerparton, csak egy faluval arrébb. Roppant szép házra leltem, ahol ezúttal konkrétan a kertem végét lökdösték a hullámok. A house szitterek álma, hisz a hely adottságain túl ráadásul feladatul mindössze azt kaptam, hogy életben tartsak néhány tyúkot és halat.
Ez egyébként nem is egészen sikerült... ottlétem alatt az egyik tyúk úgy döntött, a csúcson kell abbahagyni. Ám ezúttal semmi pánik, házigazdáim ezzel kezdték: mondták, hogy az öreg úgy fest, meg fog halni a következő hetekben. Ez tehát nem is rázott meg, de az már annál inkább, mikor a tetemet be kellett zacskóznom. Mivel ezek köztudottan levágott fejjel is szoktak rohangálni, rettegtem attól, hogy meglep egy hirtelen mozdulattal én meg cserébe szívrohamot kapok, majd hetekkel később ránk talál a szomszéd, ahogy békésen fekszünk a kert végében. Biztos, ami biztos: én is vártam két napot. Nagy élmény volt: olyannyira zsigerileg megrázott ez az akció, hogy gyanus, hogy végleg vegetáriánus lettem ezen a napon.
Ettől eltekintve mennyei társaság volt, nagyon megszerettem ezeket az állatokat. A halak, már értem a kifejezést, abszolút semmi vizet nem kavartak. A tyúkok pedig minden nap tojtak nekem reggelit, és lelkesen követtek, bármerre bolyongtam a kertben. Öröm volt szemlélgetni a tyúktársadalom krémjét, azért lássuk be, ez az élet nekik aligha lehet ennél boldogabb.
Ami engem illet... hát igazán leírnám, mi minden történt velem és bennem ezekben a skóciai hetekben, de az már egy másik irodalmi műfaj, melyre még nem értünk meg. Jó volt ám, sok mindent egészen máshogy gondolok most, mint mikor oda megérkeztem. Bizony, a tenger nagy varázslat… pont arra jutottam, amire előző ittlétemkor. A végtelen természet látványa hat a lélekre, segít megérteni, lezárni és újrakezdeni. Képtelenebbé teszi a beszűkült gondolatokat, nem hagyja, hogy túlságosan elvesszek a fejemben. Olyan volt, mint sokaknak egy szál cigaretta: bármikor leállhattam egy pár pillanatra, ha egy érzelmi szusszanásra volt szükségem. Valahányszor kinéztem az ablakon, ott várt, hogy békésebbre mossa gondolataimat.
Mindemellett üde és sokszínű hetek voltak ezek: hol egymagamban andalogtam a tengerparton, hol kedélyesen kávézgattam a szomszéd nénivel, hol meg nagyon is intim blues táncokat lejtettem Edinburghban. Még egy pár jó anya-lányai napot is átéltünk ezen a csoda helyszínen, skót házikómban. Abszolút teljes volt az élmény és szerintem sokat jövök majd még erre életem során… de most nem maradtam tovább.
Mert, lám, ismét Sheffieldből írok. Körbenéztem a térképen és a lelkemben… ...és nem vágytam el máshová. Itt nem fúj a szél.
Comentários