Egy kis kitérő következik.
Gondoltam érdemes lenne egyszer leírnom, hogy is jutottam el idáig. Kicsit talán magamnak foglaltam ezt így össze... én szeretnék rá örökké emlékezni, mert tanulságos egy történet.
Nem azt mondom, lehet, hogy még ötször pályát váltok életem során. Állok elébe, hosszú még az élet! De annyi biztos, hogy most épp az utamon vagyok. Ezt onnan tudom leginkább, hogy EZEN már egy éve nem kell gondolkodnom. Egy óriási teher szállt le rólam, melyről nem is tudtam, hogy ott lappang… Azóta egyik al-hivatásomnak tekintem, hogy mindenkit arra ösztönözzek, keresse meg és csinálja azt, amit igazán szeretne... mert hihetetlen sokat könnyíthet a lelken...
Őszintén megosztom mit éltem át, mert azt remélem, egy-egy gondolat oda talál, ahol valaki valamit keres.
A naplóimból kiderül, hogy bizony már 13 évesen igen sokat töprengtem azon, hogy mi legyen velem. Gimi végén kínomban kiválasztottam a két, lelkemhez legközelebb álló területet, és elmentem tanárnak. Elég lelkes voltam, ennél közelebb már nem jutok az igazsághoz, gondoltam én, hiszen a legütősebb képességeimre építem a jövőmet! Igenám, de kiderült, hogy ezzel a zseniális tervvel annyira egyedül voltam, hogy jelentkezés hiányában nem indult angol-rajz szak az országban. Semmi gond! Elfogadtam valami mást (angol-töri?) leköltöztem Szegedre, és hetekig kopogtattam minden dékán (és, bevallom, rektor) ajtaján, míg végül kimatekoztak egy órarendet és Bakay Júliának beindult az angol-rajz tanári szak! Ezt évekig hallgattam a koliban… Megjegyzem: ma már az egyik legnépszerűbb szakpár a szegedi tanári karon.
Jó volt az a végtelenül hosszú tanárképzés, legalább addig se kellett ezen többet gondolkodni…ez ismerős? Ám mivel egy számomra könnyű utat választottam, minden vizsgaidőszak hamar vakációba torkollott – ekkor tudtam dobbantani első külföldi kalandjaimra a már említett Workaway programmal, és egy év Erasmus is becsúszott Franciaországban (melynek beszámolója itt kering). Csak próbálgattam a szárnyaimat azokban az években…
Aztán mikor eljött a tanítás ideje, jött a (számomra annyira nem váratlan) fordulat: nekem teljességgel kielégítő volt az a pár hónap, amit gyakorlatként végeztem. Rengeteget készültem, iszonyatosan élveztem.. de talán az volt bennem: csúcson kell abbahagyni. Hisz leszek valaha még ennél lelkesebb?! Éreztem, hogy az adott keretek közt ezt nem fogom sokáig élvezni: aggódtam az ifjúságomért, hogy egészen őszinte legyek. Még túl sok volt bennem a kitombolandó kalandvágy… abban az évben egy Musical Társulathoz is csatlakoztam, hátha az majd segít. Jópofa volt, de nem higgadtam le.
Még kézhez se kaptam a (6 éven át szerzett alap & mester) diplomámat, mikor gondoltam, jelentkezem egy újabb egyetemre. A Calasancius Training Program tandíjmentesen kivitt engem Amerikába, ahol megint egy kis időt & egy ütős diplomát nyerhettem.
Oh, Amerika. Dióhéjban egy évnyi blogom…
-találtam egy álom Juli-munkát: 5 étteremnek voltam a hangulat, közösség és marketing felelőse: krétatáblákat dekoráltam, honlapot építettem, programokat szerveztem (ukulele klubtól festőkörig, volt minden), spotify lejátszási listákat készítgettem, rendezvényeken képviseltem a céget… ÉS még ingyen is ettem minden nap..! (Mindezt, ma már bevallom... úgy, hogy nem volt munkavízumom.)
-lett egy fenomenális baráti társaságom melyet swingtáncolás közben szedtem össze
-csudajó roadtripek Amerika szerte..
-néhány jó románc
-no meg a könnyed tanulmányi sikerek…
Bejött az élet, gondoltam én: az amerikai álom.
Ekkor, ha hisszük, ha nem… egy vírus hasított keresztül a világon… Abszurd fodulatok sora, hirtelen mind szobafogságra lettünk ítélve. Én egyébként még pár hónapig a fronton dolgoztam: hős pincérnőként smoothiekat készítettem, de nagyon untam, fájt az egómnak a leképzés, és egyre tiszteletlenebbül bántak velem... tehát egy nap dobbantottam.
Inkább a bizonytalanság. Inkább felélem az összes tartalékomat, minthogy izzó gyomorral sétáljak be egy munkahelyre minden nap. Megindokoltam ám magamnak: hisz sokkal értékesebb minden perc, amit a leendő „igazi” pályám keresésével töltök, mint bármi pénz, amit itt összeszedek az étteremben. És cserébe bizony ezt a karrierkeresést halál komolyan vettem.
Még írni is fáj erről, hogy őszinte legyek. Érzem, ahogy most súly nehezedik a szívemre, még így is, hogy tudom, hogy mi lesz a történet vége. Ha hisszük, ha nem, karanténom minden hétköznapján 9-5 ültem a laptopom előtt és írtam az önéletrajzokat, motivációs leveleket, és emaileket… rendületlen lelkesedéssel. Többszáz helyre jelentkeztem, (inkább több EZER, ha a gyorsabb, kattintgatósakat is beleszámoljuk), megannyi kreatív módszerrel, minden, de minden, de minden követ megmozgatva.
Az ötödik hónapban sírtam el magam először: karácsonykor, természetesen. Nem csak az fájt, hogy nem kellek sehova… hanem, hogy tudtam, hogy már csak 3 hónapom volt találni valamit, mielőtt kitoloncolnak.
Márpedig ettől eltekintve álmaim életét éltem: az igazi F.R.I.E.N.D.S élet. Már azért is, mert szerintem egy ilyen exkluzív baráti társasághoz bizony egy karantén kell -amúgy annyira nem tűnik természetesnek. De rengeteget zenéltünk, táncoltunk, játszottunk, beöltöztünk, sportoltunk, ünnepeltünk… és hihetetlen boldogok voltunk együtt. Nem mellesleg, beleszerettem az egyik lakótársamba (karantén idején ez kellemes, nem?), úgyhogy bimbózó románcunk még egy jó indok volt, hogy túldramatizálhassam a helyzetemet.
De tényleg nehéz volt. Minél boldogabb volt az életem, annál jobban fájt a tehetetlenségem. Továbbá azt éreztem, ez mind személyiségem próbája, hisz ez a helyzet pont azt feszítgette bennem, amire addig egész életemben számíthattam: az optimizmusomat és kitartásomat.
És tényleg, hogy lehet az,
hogy ennyire semmi nem jött létre?!
Vízum kötöttségek. Egy vízumot kapni drága és nagyon hosszú folyamat, tehát valakinek nagyon akarnia kell engem. Mindemellett, én csak olyan állásokra jelentkezhettem melyek ezzel az újdonsült Organizational Leadership diplomámmal kapcsolatosak, tehát egy vezetői pozit kellett megcsípnem, egy olyat, ami még várhat rám hónapokat, amig kiderül, hogy megkapom-e a vízumot, amire ők jó drágán pályáztak nekem. Jó, mi?
A legtöbb munkához vagy túlképzett voltam, vagy nem volt elég tapasztalatom...
oh, és egy pandémia söpört végig a világon, és az amerikaiak (rekord) 15%-a munkanélküli lett.
Ám, ha hisszük, ha nem.. a fenti indokok közül én semelyikről nem gondoltam, hogy igazán probléma kéne legyen. Az élet már sokszor bizonyította, hogy semmi sem lehetetlen. Rendíthetetlen optimizmusom itt is hozta formáját. Ám van, amit még az sem tud feloldani. Ugyanis a fenti aprócska gátakon túl, nyomósabb indokok lapultak… és én arra jutottam, ezeken van igazán értelme dolgozni:
Egyrészt, nem tudtam mit akarok. Erre félúton jöttem rá, mikor már minden múzeumhoz, könyvkiadóhoz, és nonprofithoz jelentkeztem, minden létező posztra. Sokat foglalkoztam a lelkemmel ezekben az idökben, máskepp ezt nem lehet bíni. Rengeteget csacsogtam a jóistennel, az univerzummal, és az angyalokkal… Tengernyi önsegítő videóval es olvasmánnyal műveltem magam. És ekkor azt tanultam, hogy az univerzum csak tiszta, egyértelmű kérésekre tud válaszolni. Nekem ilyen nem volt. Márpedig ez olyan, mint egy étteremben rendelni: ha én nem tudom, mit akarok.. hogy várom el a pincértől, hogy kihozza? Ezért megannyi gyakorlatot végeztem, hogy rátaláljak arra, hogy én mit is keresek es remélek egy munkában… Végül három szóban tudtam ezt megfogalmazni: Szabadság, Kreativitás, Bőség. Emlékszem mikor ezt leírtam a naplómba (2021 Február), megfogadtam, hogyha ha ez TÉNYLEG megvalósul, én megosztom a világgal, hogy így működik az ég. Tehát ezt akkor már meg is ejtem itt. Én erre jutottam: -Üzend ki mit szeretnél (tehát találd ki, és itt akadtam el -Dolgozz érte szépen -Engedd el, hogyan érkezik feléd… (ezt a receptet, érdekes módon, itt tanultam)
Sok volt bennem az ellentmondás. Például nyilván nem tudtam, készen állok-e arra, hogy kitelepedjek egy karrier miatt örökre. Őszintén szólva, azon is feszengtem, hogyan fogják otthon fogadni ha "túlzottan sikeres" leszek. Ezeken dolgozni kell, mert blokkolnak.
Ma már evidens, de nem úgy kellett lennie. Minden fohászomhoz/meditációmhoz — nem tudom feltűnt-e, eléggé eklektikus a hitrendszerem — hozzátettem, hogy legyen minden úgy, ahogy az a lehető legjobb lesz. És ezt meg is hallgatták, be kell látnom. Ezt persze néha nehéz volt elfogadni – például egy nyolc körös interjút kitűnően végighasítottam a Teslánál. Végre teljesen belazíthattam, mégiscsak van igazság! Olyan jól esett ez az egómnak: egy Tesla elég menő ahhoz, hogy megmagyarázza miért nem jött össze semmi addig. Már régen megkaptam az állást, a fejemben, mikor kaptam egy emailt, hogy végül a másik embert választották az utolsó pillanatban. Ilyesfajta fájdalmakból volt bőven, a barátaim tartották bennem a lelket, de néha már velem sírtak, mikor egy újabb reménysugár bukott el…
A Tesla híres arról, hogy szponzorál külföldieket, szóval ez az eset egy nagy seb volt a lelkemen. Ám az utolsó csepp a pohárban egy nemzetközi oktatásügyi szervezet volt, akik odáig voltak értem 3 interjún át, majd lefújták az utolsó kört, mikor megírtam nekik a vízumhelyzetemet. Minden létező képesítésem és képességem megvolt ehhez a munkához, és akkor fogtam fel végre: ez nem. fog. megtörténni. Aznap úgy döntöttem, hogy utolsó amerikai hónapjaimat nem e gyönyörű kalitkában fogom tölteni, hanem útnak indulok, és lakbér helyett maradék pénzemet egy roadtripen költöm el.. Igenám, de ez az utazás már egészen más hangulatban telt. Elemi optimizmusom visszatért, mert elkezdtem az álmom felé haladni. Már gyakoroltam ezerrel, már beszélgettem leendő kollegáimmal, már épitettem a honlapomat. AZT már tudtam, hogy mi leszek, ha bármi lehetek. Graphic Recorder, Visual Note-taker, Scribe… még angolul sincsen egyetlen kiforrott neve ennek a szakmának! És ha hisszük, ha nem, valójában már az ELSŐ munkakeresős hónapomban felfedeztem, hogy létezik. (Megspórolhattam volna 8 hónapot, ha hallgatok a szívemre, de gondolom kellett mind ehhez a történethez..) A kedvenc egyetemi tanárom, aki mai napig egy legjobb barátnőm, adott nekem egy könyvet… Egy rajzolgatós munkafüzet volt, ‘Draw your big idea’ címmel, ami vizuális módszerekkel próbált segíteni abban hogy elrendezd a gondolataidat, és rájöjj mit kezdj az életeddel. Valami megfogott ebben, ezért megnéztem ki készítette, és kapcsolatba léptem velük… Ha egy valamit megtanultam eme hónapok során, az a networking képessége. Ezt, és egyébként oly sok más karrier skillt, egyik karanténpajtásomnak, egy szuperintelligens zsidó bankár gyereknek köszönhetek, aki szerencsére ráért engem coachingolni ezekben a hónapokban. Örök hálám neki. Tehát amint felfedeztem, rögtön éreztem, hogy ez a mesterség iszonyatosan passzol hozzám, és kapcsolatba léptem mindenkivel, akit találtam. Legnagyobb meglepetésemre, ezen a területen mindenki ezer örömmel beszélt velem, és Covid ide-vagy-oda, bátorítottak, hogy elinduljak a pályán. Ám hamar kiderült, hogy ha kapok is egy állást e téren, bizony nem fog megfelelni a vízumkritériumoknak. Így hát, ezt az álmot szépen el kellett temetnem. Kapcsolatban maradtam mindenkivel, sőt, a hónapok során egyre többen válaszoltak ekkor szétküldött leveleimre. Jókat beszélgettem velük, csak kíváncsiságból… meg mert örültem mindenkinek, aki nyitott felém. Tudtam, hogy ebbe a világba vágyom, és a szakma meg oly melegen hívogatott. Mégis, legközelebb csak 8 hónappal később mertem elővenni ezt a gondolatot.. mikor elengedtem végre az “amerikai álmot”. Vajon hányan űzünk egy szakmát… Holott tudjuk valahol mélyen, mi az, ami igazán boldoggá tenne? Amint elindultam a pályámon, minden olyan könnyen alakult. A szívem-lelkem benne van, mert tudom, hogy megtaláltam az adottságaimnak legmegfelelőbb szakmát, és végre élek azzal, amit kaptam. Tanulgatom még a vállalkozás, szabadúszás, és a mesterség természetét, nem mindig könnyű.. Sőt, ha nem egy buddhista kolostorban tolom végig az első évet, most nem lennék ilyen jól. De egy biztos: az utamon vagyok. És az egészben az a legszebb, hogy két legfontosabb támaszom: az angol- és a rajztudásom. ;)
Comments