Nem voltam benne biztos, hogy érdemes lesz bármit is arról írni, hogy milyen hat brit fiatallal egy ciprusi villában nyaralni egy hetet. Ugyanakkor ez is tanulságosabbra sikerült, mint gondoltam, hát itt vagyok. A kedvenc angol barátaim és néhány új ismerős várt engem a reptéren, nagy, dekorált JULIA táblákkal, hogy aztán drámai ölelések közepette egyesüljön a csapat. Gondoltam én, mióta elhagytam őket, hogy ezek sem voltak futó kapcsolatok: nekem itt a helyem köztük. Hosszú hónapok után ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, sőt, még új barátokat is kaptam ajándékba. Erre mondják, madarat tolláról, embert barátjáról… mikor első pillanattól kezdve olyan valakivel, mintha mindig is egy társaság lettünk volna. A legjobb angol barátom által kerültem most Ciprusba, meghívta kedvenceit a családi villájukba. Érzem én, nagy szerencse, hogy leszólított abban a jazz bárban, egy hideg januári éjszakán… ám ami az emberi találkozásokat illeti, nem hiszek a szerencsékben. Abban viszont sok igazságot tapasztalok, hogy az ember sok szempontból a hozzá legközelebbi 5 embernek az átlaga. Ha ez így van, hálás lehetek, hogy mennyit lendít eme statisztikámon: ámulok az eszén, a bölcsességén, a humorán, és mindig tiszteltem sikeres karrier útjáért, melyet egyébként jómódú családjától teljesen függetlenül épített fel ~ mely szintén azt bizonyítja, hogy környezetünk milyen láthatatlan módon határozza meg azt, hogy mit gondolunk számunkra lehetségesnek... Ezért is érdemes megvizsgálni, kikkel töltjük legtöbb időnket, és nincs annál nagyobb privilégium, mint egy olyan társaságba tartozni, melynek tagjai napi szinten inspirálják egymást. A kezdetektől éreztem, hogy ezek a barátok például hihetetlen magasra helyezték az intellektualitás, kreativitás és humor lécét az életemben, és gyakran elönt a hála ezért. Társaságukban most ismét felfogtam a játszás jelentőségét felnőtt életünkben, a sok társas, kvíz, bújócska, és improvizált játék mellett gyakran úgy éreztem magam, mintha egy cserkésztáborban lennék, csak épp luxus körülmények között. Rengeteget táncoltunk, szinkron-úsztunk, énekeltünk, máskor meg ellazult, mély beszélgetéseket folytattunk a vacsoraasztalnál vagy a csillagok alatt. Egyébként sokat köszönhetek ezeknek az angol barátságoknak, Sheffield-i életünk alatt nyitottabb, oldottabb nővé formálódtam általuk. Nagyon élveztem, ahogy lehántják rólam a konzervatív csomagot mellyel érkeztem, mindazokat az elveket és gondolatokat, melyek engem már épp nem szolgálnak. Megtanítottak határokat szabni, kiállni magamért… ugyanakkor, ha másokról van szó, irányelvük az, hogy mindenkit igyekszünk megérteni és elfogadni. Azt érzem, minden jóindulat ellenére, a közeg, ahonnan én jöttem, nem ezt sugallta. Erre egy jó példa az, hogy itt állunk mind, 30 körül, és van, aki nem akar gyereket, van, aki még nem tudja, és van, akinek nem lehet… de az biztos, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem is tudta, hogy ezen elgondolkodhat.
Ugyanígy, azt is megtanultam, hogy attól, hogy egy hús mentes év után egy esküvőn belendülök és eszem egy kis töltött káposztát, nem kell azon töprengenem, vegetáriánus vagyok-e vagy sem. Egyszerűen nem tartozom senkinek (de még magamnak sem) magyarázattal. Ők ezt nagyon is élik, például mindig tetszett, hogy társaságunkban én vagyok az egyetlen, aki holtbiztos abban, hogy heteró. A többiek ezt is nyitva hagyják maguk előtt, és ezt számomra szintén felszabadító szemlélni. De tényleg, miért is van bennünk ez a késztetés, hogy mindig bekategorizáljuk önmagunkat? Azt érzem, kis preferenciáinkból merev döntések lesznek, és mire észbe kapunk, ez már nem az önismeretről szól, hanem korlátokat kerítettünk magunk köré.
Mindebből hát érthető, milyen lelkileg könnyed egy ilyen közösségben élni, nem hogy nyaralni. Ami mostani csoportunkat illeti (melyben nem csak hölgyek voltunk) napjainkat eszméletlen harmónia itta át, én semmi feszültséget nem éreztem a hét során. Mindig ámulok, hogy ez lehetséges egy ekkora társaságban. Együtt főztünk, ettünk, és minden napra alakult valami fakultatív kis programlehetőség, de olyan panoráma és béke volt otthon is, hogy (egyébként rám abszolút nem jellemző módon) nem volt semmi hiányérzetem, ha csak a helyemen maradtam.
Helyette jókat meditálhattam a pálmafák alatt, ezt a hetet arra használtam, hogy békésen szemlélgettem a jelenemet, és lelkemben megálmodtam a jövőmet. Én nagyon hiszek a vizualizálás erejében, és szerintem nem is akkora rejtély, miért működik. Az, hogy valamit el tudjunk képzelni, egyrészt elvárja, hogy kiderítsük, mit is szeretnénk az élettől, másrészt meg a folyamat során könnyen rábukkanunk, hogy milyen hiedelmeink gátolnak meg minket abban, hogy azt tényleg elérjük. Márpedig ha nem ülünk le és helyezzük be magunkat áhított jövőnkbe, ezeken a bökkenőkön nem szoktunk se fennakadni, se átlendülni. Ezért is roppant fontos és izgalmas szerintem ez a módszer, szeretettel ajánlom. Velem gyakran előfordul, hogy történik valami fantasztikus, és átvillan bennem, hogy én ezt igazából már egyszer kigondoltam, még ha futólag is, hogy milyen jó is lenne… Óriási élmény volt ez a hét, mind együtt, mind bennem. Örülök, hogy megtapasztalhattam, hogy ilyen harmóniában lehet élni együtt egy villában. Az élet ismét egy nagyon szép oldalát mutatta meg, és ez kellett.
