*Ha egy könnyedebb olvasmányra vágysz, görgess egyel lejjebb ;)
Átköltöztem San Mateoba, ahol még boldogan tenghettem egy hetet egy macskával. Könnyű menet volt ez a San Franciscoi cirkuszi brigádhoz képest, de ez már abból látszott, mikor házigazdám első üzenetében azt írta, hogy a macsek annyira félénk, hogy ha egész idő alatt nem jön ki a kosár mélyéről, az is teljesen normális.
Nekem erre az információra valami felcsillant a lelkemben, természetesen. Feltűnt már, hogy sajnos mindig vonzottak engem azok (az országok, férfiak, ezek szerint még macskák is…), akik ilyen-olyan elakadásaik miatt nem akarnak beengedni engem. Elfuserált, nem mondom, de mivel nemrég ezt felismertem, ezzel szerintem már az út 80%-át megtettem a gyógyulás felé… De ez a macska amúgy se bírta sokáig, már első este ott tekergett és dorombolt a lábam körül. Az volt a titkom, hogy csináltam a dolgomat, békésen ignoráltam… és végül szerintem ezen akadt ki.
Már megint egy macskáról írok... talán ettől a sok house-szittingtől kezdem őket megszeretni…? Sokáig nem tudtam velük mit kezdeni, pedig elég sok közös tulajdonságunk van: önálló, talpraesett, és rugalmas lények. Ám egyik kedvenc technikám ilyenkor, mikor valami valakiben nagyon zavar, hogy jól megvizsgálom a helyzetet. Szinte mindig kiderül, hogy az egész valójában rólam szól, bennem lappang valami hiányérzet vagy elakadás azzal a valamivel kapcsolatban. Erre itt egy tökéletes példa: már egy ideje felismertem, hogy azt irigyeltem a macskákban, hogy ennyire nem érdekli őket, hogy ki mit érez és gondol róluk… Ám ahogy telik az idő, változik a dinamikám ezzel a fajjal, és egyre jobban kedveljük egymást… Szeretném azt hinni, hogy ez annak jele, hogy én is az utamon járok egy egészséges, másoktól független önbecsülés felé… ;)
Mivel tudtam, hogy csak egy hetet leszek itt, nem tettem akkora erőfeszítést, hogy barátokra leljek.. Éppen ellenkezőleg, megragadtam az alkalmat, hogy szociálisan abszolút kikapcsoljak, sőt, álmaim rutinját gyakorolgassam (meditáció, reggeli edzés, normális munkaórák), amit a roadtrip és a papagájok valamelyest felborítottak. Nagyon megválogattam, hogy milyen ingerek bolygathatják meg a lelkemet… hogy mit nézek, mit hallgatok (ezekre amúgy is elég érzékeny vagyok), és, hogy hányszor nézegetem az üzeneteimet (ahol pláne sose tudjuk mi vár ránk). Kész műalkotás volt minden nap, de ez azért nem egészen az én érdemem ~ vállalkozásomat nagyban szponzorálta a könnyítő tény, hogy Európa pont állandóan aludt, amikor én ébren voltam.
Nagyon élveztem a saját társaságomat, hogy őszinte legyek, és ez főleg akkor bukik elő, mikor ennyire egyedül találom magam. A várttól ellentétben, ahogy telnek a napok, nem egyre magányosabb vagyok, hanem pont hogy egyre nagyobb egységben vagyok magammal. Azt, hogy ezt így élem meg, biztos befolyásolja, hogy tudom, hogy csak pár nap, és tovaszállok. De addig meg figyelem, hogy mi mindent hoz ki belőlem az új környezet, és ezáltal általában ilyenkor megütök néhány mérföldkövet önismereti vándorutamon.
Hát mit érdemes tudni erről a környékről? Mindenek előtt bejelenteném azt a katartikus tényt, hogy bizonyos források szerint (melyeket nyilván nem kutattam agyon, mert nagyon tetszett, amit láttam), ezen a területen élt és harcolt Kalifornia népért ZORRO! Aki régóta ismer, most bizonyára érti, hogy ha ma kicsekkolnék, ezzel a fordulattal már teljes ívet zárna életem. Négy éves koromban bevéste Z betűjét szívembe, és azóta se sikerült senkinek igazán kiütni a nyeregből. Megjegyzem, legutóbb, mikor Malagában, Banderas otthonában voltam (és ugye nagyon nyitott voltam rá, hogy összefussunk), kiderült, hogy ő meg azon a héten PONT az én szülővárosomban, Szentendrén forgatott egy filmet. Mondom én, van itt valami a levegőben, ez csak a végzet jatéka.
No de nem kell sok fantázia ahhoz, ahogy San Mateo főutcáján sétálva lejátsszak fejemben néhány párbaj jelenetet. A hispán befolyást is abszolút érezni lehet a boltíves építészeti megoldásokból, a kerti Szűz Mária szobrok mennyiségéből, no meg pusztán abból, hogy mindenki spanyolul beszél, de még a hangosbemondó is a boltokban. És ha még ez nem lett volna elég, bármerre néztem, ment az a déli országokra jellemző közösségi tengés-lengés a járdákon. Tényleg nem kell elmenni Dél-Amerikáig, ha csak a kultúrélményre vágyunk. Mindez létezik már 25 percre San Franciscotól.
Mivel ez egy kisebb település volt, átjött azért, hogy mindenkinek igen egyértelmű volt, hogy nem onnan származom. Ahogy jártam-keltem, tényleg leállt néha az élet körülöttem, egészen elképesztő volt. Ezt én Maléna effektusnak* nevezem, szerintem példaértékű, ahogy az a nő vonul, még ha nem is ez egészen a történet üzenete.
És akkor már, hölgyeim, aki még mindig feszeng, ha tekintetek követik, itt egy pár üdítő gondolat: én szeretek arra gondolni, hogy minden ilyen tekintet voltaképp egy burkolt bók, és minden szó egy (általában igen gyenge) kísérlet arra, hogy velünk lehessenek. Tehát nincs min megsértődni vagy megijedni. Annál is inkább, mert szerintem minél suttyóbb egy hozzászólás, valójában annál jobban érzi az illető a szakadékot vágyai és reális lehetőségei között. De egy biztos: nem kell nekünk, nőknek, ettől görcsbe rándulnunk, épp ellenkezőleg: megtanulhatjuk konstruktív helyre tenni ezt a figyelmet…
Ilyeneken is volt időm gondolkodni… És akkor ez a monológ itt teljes ívet zárt a fenti macskás példabeszédemmel. A lényeg, hogy ha kellemetlen érzések lengnek minket körül, szerintem az mindig egy fantasztikus lehetőség arra, hogy megnézzük, hogy mi hol nem fogadjuk el önmagunkat. Izgalmas dolog ez…
Egyik utolsó napomon ott ültem a parton egy söröcskével a naplementében, és hirtelen azt éreztem, hogy most nem hiányzik semmi. És milyen furcsa érzés ez. Annyira arra vagyunk kondicionálva, hogy legyen valami, ami után sóvárgunk, hogy mikor nem éget semmi, már nem is tudunk mit kezdeni a helyzettel. Talán attól félünk, hogy ha elfelejtünk többre vágyni, megdermed az élet? Én szeretem azt gondolni (és tapasztalni), hogy a hála önmagában egy teremtő erő, és az élet, ha megfigyeljük, mint egy táguló spirál… mind egyre jobb.
Már úgy tűnt, lassan kezet rázok Jézus és Buddha bandájával, és egy jó kis napot töltünk együtt… ám San Mateoi menyországom utolsó reggelére hirtelen összeroppant a lelki béke. Évek óta nem csúsztam ilyen mélyre, és ezt a lavinát egy egészen egyszerű és váratlan fordulat indította, a house-szitterek rémálma: eltűnt a macska!
Órákon át kerestem az apró házban (mert ebben kifejezetten tehetséges)… majd bevettem a várost. Betanultam a kellő szókincset, „gato perdido”, jártam körbe egész nap és plakátokat ragasztgattam. Ennyit szociális vakációmról: lám-lám mégis úgy akarta az ég, hogy bekapcsolódjak a helyi közösségbe… De mennyire?! Nem, hogy minden helyi facebook csoportba, de a szomszédság összes kertjébe és garázsába bejutottam… Szerencse, hogy ennyi mesefilm épül bolyongó állatokra... kreatív macskafejjel gondolkodva San Mateo összes bizarr zugába bekúsztam nyomozásom során...
Kiderült, hogy a füttyögő férfiak egyébként nagyon készségesek, mikor segítségre van szükség. Én nem tudom, hogy ennyien hagytak-e már el állatot, az átlag empátiaszint ilyen magas, vagy, csak mert egy fiatal nő vagyok… de abszolút meglepett, hogy mennyire belevonódott mindenki a projektbe. No lám, mégiscsak szerencse, hogy ilyen nagy számban tengnek az utcán: egészen lenyűgöző, hogy mennyire sokaknak volt egy halvány emléke, hogy merre láttak egy cirmost utoljára.
Namármost, vagy azt gondoljuk, hogy ez a világ legnagyobb katasztrófája, vagy nem értjük, miért borultam meg ennyire ~ ez talán attól függ, mennyire szeretjük a macskákat. Mindenesetre bennem elég drámaivá fajult a helyzet, és erre volt egy pár jó okom. Egyrészt, addigra már napok óta egyedül voltam, ami még önmagában nem gond, de épp mindenki, aki szeret, egy óceánnal arrébb aludta az igazak álmát. Továbbá, a house-szitting jelen életmódom egyik pillére, és ettől az incidenstől igencsak megremegett a jövőképem (a fejemben). És persze nyomta szívemet, hogy személyes kudarcként éltem meg, hogy egy macska, aki soha semmi jelét nem mutatta, hogy érdekelné a külvilág, egyszer csak dobbantott. Ezen kívül előjöttek persze gyerekkori emlékek, kisebb traumák mikor elvesztettem állatokat, vagy én magam tévedtem el elég rendesen... Mmmm, mennyi csemege.
Mikor mindezt a sallangot lehámoztam, maradt végül az aranycsapat: a félelem, a szomorúság, és a szégyen. Ebben a jó társaságban lazíthattam az este, mikor végre felfüggesztettem a nyomozást… és minden erőfeszítésem ellenére, elkapott az érzelmi hullámvasút, hogy levigyen a mélybe. És ezt el kell mesélnem, mert nagyon érdekes helyeken jártam…
Nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire rosszul, de az volt nagyon szembetűnő, hogy amint megérkeztem ide, a sötétbe, magammal rántottam mindent, amivel még előző este olyan elégedett voltam... Előbuktak a félelmek, a kérdőjelek, és bevallom, már-már izgatottan szemléltem, ahogy tocsogok fájdalmamban amit ott helyben generáltam magamnak. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ezt a mai napot már elengedem: nézzük meg, meddig süllyedek. Lássuk, mennyire lehet ez rossz.
Az optimista érzések már bugyogtak fel bennem, fel is lobbant egy halovány szikra, hogy milyen jó lesz, majd mikor ebből kijövök... még emlékeztem, hogy egy mélypont után mennyire jó megint jól lenni. De nem, még nem igazán akartam ezeket. Mint a szerelemben is, néha azt érzem, el kell menni a végéig, el kell égetni az érzéseket, hogy teljesen kiléphessünk. Amint elérem pszichém fenekét (nemsokára, reméltem én), lelkem majd elkezdhet araszolgatni kifelé…
Tehát akkor már, csak, hogy teljes legyen az életélmény, rákapcsoltam egy kis igénytelen étellel és tévével. És átjárt rajtam az érzés, hogy micsoda egy keserű társadalmi illusztráció vagyok ebben a pillanatban, ahogy ott ülök, eszem a ráment, pörgetem a Netflix menüt, mint egy zombi… kattog az agyam, de mert nincs erőm-kedvem megbirkózni a valósággal, csak arra vágyom, hogy elveszhessek valamiben. Hihetetlen üresnek éreztem magam. Beléptem ebbe a zónába, ami teljességgel elviselhetetlennek tűnt, és közben mennyien töltik itt az életüket... Mikor végeztem ezzel a pszicho-szociológiai tanulmánnyal, még az elterelő manővereket is feladtam, és csak ültem és hagytam, hogy átmossanak az érzések, és vigyen az örvény…
És egyszer csak… végre eljött a pillanat. Kiégtem.
Egyszerűen meguntam az önsajnálatot.
Mindvégig tudtam, mit kellene tennem, de végre készen is álltam rá. Kerestem egy jó hosszú videót* kedvenc buddhista mesteremtől, Tara Brachtól (én ő akarok lenni 40 év múlva, főleg bölcsességben, de szerencsére a hajunk is hasonlít), és kiválasztottam egy tanítás & meditáció kombót az önszeretetről. Mert lássuk be, mi másra volt szükségem ebben pillanatban…?
Nicsak, mit ad az ég: ez abszolút helyrerázott. Egy órával később már kifejezetten jól voltam …pedig ha jól megnézzük, technikailag semmit nem változott a helyzetem. Megkönnyebbülve ébredeztem a meditálásból, mikor hirtelen valami szisszenést hallottam a távolból. Felugrottam, kirohantam, és két macskát láttam átszaladni a kerten: az egyik az enyém volt. Tehát él, csak végre elhagyta a kosár mélyét, hogy kalandozzon kicsit a nagyvilágban.
Ki vagyok én, hogy ezért elítéljem...
Majd hazajön, ha végzett.
*Maléna filmajánló. Erősebb idegzetűeknek ajánlom, ha ez a hullámvasút például nem rázott fel..
*Tara Brach beszéde ami engem épp itt kihúzott, szeretettel ajánlom, ha a mélyben találod magad..
Comments